Intelem fentről:


Nem mondom, hisz minek is?

Nem hallgatsz rám, s csak mégy

Esztelen, hajthatatlan

Magad után.

Mondtam. Pedig többször is,

Hogy éget, perzsel, felemészt,

De csak felé nyúltál,

Bele többször is.

Mit ér szavam, ha csupán

Elvakult, esztelen fut tovább,

Nem figyelsz, pedig szóltam,

Elnyel, felolvaszt, és el nem enged talán.


A válasz lentről:


Ne hidd, hogy szavaid, pazarolt

Légbe mondott imák.

Figyelem, de fogadalmat nem tehetek,

Hív az ismert ismeretlen már.

Sosem volt csókok első ízét,

Olyan jövő képét látom,

Melyet talán csak én képzelek,

És csak én várom.

Tudom, te már előre intettél,

Óvtál, hogy ez mind csak ábránd.

De mit ér az örök fény,

Ha nem csaló remény gyújtja lángját?

 
L.