Ugyanaz a kúrva nappal

Követ, egyforma estet.

Az idő monoton talppal

Tapos, minden unott testet.

Újabb oldal, új fejezet,

Lapozom, egyforma mind.

Sokadjára is beveszem

Örömkapszulám, megint.

Arctalan, tömör hús

Masszaként áramlik

Minden vonást lenyúz

Az egyenes is meghajlik.

Szürke vagon, zakatol

Sehonnét a semmibe hatol.

Célja az, honnét kezdte,

Fordítja, ha lepergette. 

Nincs nappal, se éjjel
Észrevétlen ég el

Egyen arc mind

Ki rád tekint

Ebből áll a léted

Kilúgoznak végleg

Eladott álmod,

Rabláncra váltod

Már a dögevők is gyűlnek,

Holt vágyaid ki sem hűltek

Minden ami akartál lenni,

Kezd lassan eltemetni.




Füst a húsod marja

Kezdet a vég hajnala

Áron alul adja,

Új Istened akarja

Hang, mihez nincs csend

Lehet fent, mert nem kell lent.

Elengedett érték,

Nem kell a mérték

Fényt okád a sötétség,

Csak még egy cseppjéért,

Eldobtad

Eltoltad

Elhagytad

Kiégett hajnalon

Zöld neon betonon

Négy fal közepe páratlan

Szállna, de szárnytalan.



Azt hitted örökké!
Lángolhatsz örökké!
Éghetsz majd örökké!
Örökké! Örökké!

Már nem tudom reggel ez vagy este?

Rajzolja vagy meg van festve?

Nem tudom kezdtem, vagy végeztem,

Épp lefekszem, esetleg most keltem?

Most nyitottam vagy kettőre zártam?

Zuhantam vagy csak álltam?

Tegnap van, esetleg holnap?

Leszek még, vagy már csak voltam?

Születtem, vagy tán meg is haltam?

Nézem, vagy ezt már láttam?

Ez az út amit vágytam?

Vagy már százszor megjártam?

Nem változik semmi.

Ezt meddig lehet bírni?

Tudni és nem hinni.

A végéig elmenni.

Lünkeusz

Láttam felemelkedésed,

S csúfos bukásod.

Láttam felejtésed,

S vágyott árulásod.

Láttam mit tettél,

S közben mégis öröm volt,

Láttam közben a mögött,

Megvetés izzón forrt.

Láttam tükörbe köptél,

S mégis nevettél.

Láttam mikor elnyelt,

Még egyszer felnéztél.

Kérded miért,

Ki ítélt erre?

Hiába tudom a választ,

Nem felelhetek erre.

 L.

Hogy milyen lehet mikor

Reggelre leveti pompáját?

S az első nap fénye,

Ragyogja valóját?

Milyen az mikor az esti tánc

Kontyját zilálja széppé,

Elszabadult tincsét,

Ujjam teszi eggyé?

Milyenek lehetnek azok

Az átvirrasztott hajnalok,

Mikor nincs hang, csak mozdulat,

És végre szint vallok.

Milyen lehet?

Erre talán válasz sincs,

Hisz csak vágyom,

Míg köt saját bilincs.

 L.

I.

Hű maradsz nevedhez,

Melyet a szeszély fűz át.

Csendet vihar követhet,

Elveszejt vagy áld!

Lennék mégis az,

Ki Veled együtt mozdul.

Dühödt viharod közben,

Tűr, ha kell, hangtalanul.

Meglehet, elnyel, s végül

Felemészt hullámzó bánatod.

De élet-e az a nélkül,

Hol vigaszod nem vagyok.

II.

Szabályoznák s fojtanák

Mind azt, mi lehetnél,

De hű maradsz nevedhez,

Nyugodt vagy háborgó, de él!

Fedhet Téged olykor,

Setét fellegek árnya.

De rettegve iszkol,

Előled, tenger leánya.

Hogy miképp is tovább,

E kérdés rág egyre.

Feloldódni egymásban,

Vagy elengedni csendbe.

Látom, hisz itt áll,

Ismerem arcát.

Tegnap még ismertem

Minden vonását.

Homály mossa mára,

Ismeretlen eggyé

Nem köszön, nem szól,

Csak küld, – Most már menjél.

Ne szólíts, ne próbálj

Közelemben lenni.

Takarodj, hagyjál,

Ennyit mond, ennyit.

Arctalan nyeli magába,

Mindent mi egyszer volt.

Múlt éles foga tépi,

Mára már holt.

Tényleg ez kell,

Ez mire vágysz?

Ez mind, amit

Magadnak szánsz?

Ennyinek tartod

Magad és az egészet?

Meddig hagyod,

Míg jő az enyészet?

Nem veszed észre,

Dögök tépnek szét.

Nem emelnek fényre,

Maradsz trófeaként.

Keresed bennük,

Mit magadban nem lelsz.

Kitöltöd velük,

De közben szégyellsz.

 L.

Múltnak sóhaja, ki valaha szólt

Neked, Rólad szépeket.

Többé már nem vagyok, csupán

Hiányzó rész képeken.

Múzsa csókod nyoma még,

Halványan itt maradt.

Megkopott már rég,

Szó többé nem fakad.

Feltépném újra, nyíljon a világra

Seb melyet hagytál.

De nincs többé, beszáradt

Egyedül maradtál.

Nem lehetek többé,

Ki föléd hajol.

Nem leszek örökké,

Ki rólad dalol.

Hagylak hát elveszni,

Múltnak vérében.

 L.