Divat lett az önpusztítás

Lencsén közölt ál ámítás.

Tartalmatlan létezések

Szponzorált vélemények

Meg nem értés görcsös póza,

Három szóba foglalt próza

Filléres öröksége

Arctalan közönségnek.

Tömörített világvallás,

Támogatott lét pazarlás,

Neonfényű csipkebokor,

Rezgésével Te hozzád szól

Digitális öröklét,

Pixelezett Istenkép

Huzalozott kereszten

Vörös led tekintet

 Félre söpörsz, az út szélére

Nem figyelsz a végére.

Zacskóba gyűrt valóság,

Oda se nézve lépsz át.

Arcod már elfordítod,

Sorvadás közben ordítok.

Mész tovább a gépezetbe,

Mi a fajtámat is termelte.

Jövőd vagyok, ez leszel te

E társadalom terméke

Roncsolt lélek, fényes test,

Érzem már! Ne rejtegesd!


Nézz rám!
Mondom. Nézz Rám!

Ez vár!
Rád is ez vár!

Város, hol lakom a múlt

Délibábos, felette az ég!

Feledés, Házam alapja,

Epedés, benne a mész.

Közöny, minden lakója

Köszönt, de nem int

Üres, lélek libben,

Tüzet, már nem szít

Város, kiút nincsen

Gyászos, ki itt él

Levált, mozdulatlan,

Bezárt, öröklét.

Homály zárja körbe,

Álmok összetörve.

Most költöztem be még,

De rögtön kitörnék.

És az öt perc hírnévért

Kínálja teljes létezését

Nem mennybe visz a lépcső,

Glóriát ad majd a képcső.


Önmagából kifordítva

Üres lénye eltorzítva,

Tartalommal így tölti meg,

Eladhatóan elmebeteg.

Rivaldába burkolt sötét,

Üveglencse fénylő szemén

Utolsó nagy csillanása

Kihunyt fénynek, kihűlt lángja.




Ő, ott bent tiltakozna!

Ő, ott bent, mást akarna!

Ő, ott bent, ellenállna!

Ő, ott bent, ha ott volna!

Mozdulatlan közönyben,

Stressztelen közegben

Direkt háttal valónak,

Közben belőled fal jókat.

Elég a komfort,

Béka, ami felforrt,

Nem érdekli semmi,

Épp csak kapjon enni.

Az se bánt, ha felél,

És a lelked elég

Legyen hamis béke

Mi koporsókat bélel.

Vakon hiszel benne,

Ez a dolgok rendje

Elég csak létezni

Csendben kivérezni

Mikor a cirkusz bezár,

A műsor leáll

Ünnepelt torz lelkek,

Feledve lesznek.

Pedig várták, Látták

Tapsolva imádták

Egy másodperces sokkolás,

Eddig kellett. Nem tovább.

Hová lesz ki vállalta,

Magát végleg átadta.

Kifacsart vénsége,

Sehova nem fér már be.

Hozzá jártak rettegni

Valóságot feledni,

Már hiába is provokál

A feledés mi reagál.

A hang se vagyok

Mi szól a fejedben

Messze lakok

Országom feledve

Mikor látlak

Hogy merre mész

Meglep, hogy várlak,

Szemed már át néz.

És akkor még egyszer,

Hagyom, had járjon

Át, mint a kegyszer,

Majd múlását várom.

Egyszer! Volt talán

El se hiszem ma már

A kettőből egy lett

Szétszakadt ez végleg

Túl lángtengeren

A testek halmain.

Oda tekint szemem,

Túl jelen romjain.

Átnézek a tenger felett,

Lelkek ezréből áll.

Mindent mi volt, felégetett

Hallom, közel jár.

Sikoltva köpi lángját

Gyomrából felém.

Újabb levegőt vesz,

S benn ragad enyém.

Hangom, nevem már nincsen,

Egy kőre vésett szám.

Látsz ugye a füstben,

Lelkem Nálad jár

Most más lesz! – mondja.

És elsőnek küld.

Ragyog az arca,

De vérben fürd.

Arctalan tömegben,

Sokból egyé válok.

Mondta, én követtem

Álmok sírján állok!

De még én vagyok!

Gondoltam utoljára

Visszakaptam nevem

Vésve kőtáblára!

Nem kérte, csak vette,

Nem bántja, tette.

Kihantol.

Jól vagyok!

Parancsol.

Táncolok!

A stáblista lefutott,

Jöhet az örök, a végtelen.

Úgy hittem elmúlott,

Nem lesz több félelem.

De nincs benne a történetben,

Semmi, mi marad ezután.

Hogy ebben az életben,

Nem lesz ilyen soha már.

S az a végtelen, mi hajdanán

Összekötni érkezett,

Elválaszt mára már,

Arctalan, értetlen.

 

Tegnapról egy emlék,

Mára még itt maradt.

Nem felelsz, nem kérdezlek

Közöttünk ragadt.